A vihar már régen elvonult. Nem hagyott hátra mást, mint egy sivár, üres pusztát. Eltüntek a gyönyörű virágok, a fákról lehullott lombjuk, a fű elsárgult. Még a nap sem sütött. A mosolygós lányból, nem lett más, csak egy letört virág. Voltak virágok, amik elhervadtak, azoknak még van jövő, de ami eltört... van reménysugár, de eltünik még a legkisebb fény is. Már nincs több zaj, villám, eső, szél. Csak csend, de mérhetetlenül nagy csend. Ami talán rosszabb, mint az egész katasztrófa. Csak várni, reményért fohászkodni a szebb jövőért. Hogy ki süssön a nap és az eltőrt virágszál is újra kinyíljon, hogy annak is legyen szebb jövője, esélye a boldogságra, hogy ne hervadjon el soha többé. Ez lehetettlen, a vihar mindent elvitt magával elsöpörte az egész kertet. Az eső, oly tiszta, szelíd és csendes. Oly más, de különleges. Milyen buta virág, az okozta a pusztulást amit a legjobban szeret. Ezen már a nap sem segíthet. Talán az idő mindent rendbe hoz? Talán van még esélye a kisvirágnak? Fog még rá hullani abból a mámorító esőből? Abból a valamiből, ami az életet jelenti...
Ott a rózsa. Oly szúrós, mégis gyenge egy lény. Kívűl erősnek néz ki, de szelídebb mint a kisvirág. Az is elhervadt...a szirmai is lehullottak, a szél szagadta le őket. A szél csodálatos...mégis a legnagyobb fájdalmat okozta a rózsának, amiből kiudja hogy felgyógyul e valaha.
Egy biztos, a viharok kiszámíthatatlanok.
Netti