Egy szép tavaszi nap. Hallani lehet a víz hangját, érezni lehet az illatát, látni a csodát. A tenger csak "áll" egy helyben, nem is mozog. Csak a szél vet rá pár hullámot. Fényesen kéklik, szinte látni a mosolyt. Ekkor még senki sem tudta, hogy mi van lentebb. Senki nem látta azt, hogy mi van a tenger fenéken. . Minden egyes nappal csak gyűlt és gyűlt benne vihar. Sokáig nem szólt semmit. Csak tűrt és tűrt, várta a másnapot várta a boldogságot. Egészen addig amíg egy reggel a felszinre nem tört. Ekkor a hullámok felcsaptak, a színe is megváltozott. Senki nem értette. A békés tengerből hullázmó dühös óceán lett. A vihar bár lecsillapodott, a szíve sohasem gyógyult be többé. Ma is él benne a fájdalom, azok a károk amit a vihar okozott. Csalódni kell százszor, ezerszer, hogy boldogok lehessünk egyetlen egyszer!
